Cöveket

Akik nem emlékeznek rá: a nyolcvanas években volt egy teljesítménytúra sorozat, Olimpiai Ötpróba néven. Öt sportágban (kerékpározás, futás, úszás, evezés, téli csúcstúra) kellet egy bizonyos szintidőn belül teljesíteni a távot. Akik sikeresek voltak, egy-egy rész próba után törülközőt, pólót,sapkát kaptak. Ha pedig mind az ötöt "hozták", egyedi melegítőt kaptak, és közülük sorsoltak ki többeket, akik elutazhattak az olimpiára, nézőként.

A távok teljesítése függött az illető képességeitől és az időjárástól.
Például a téli gyaloglásnál egyáltalán nem mindegy, hogy fagyott és hómentes az ösvény, vagy húsz centi latyakban csúszkálsz.
E sorok írója a kerékpáros távot mindig, mosolyogva, "csuklóból" lenyomta, de a futásba csaknem belehalt... Illetve egyszer a kerékpár is érdekesen alakult.
Azt kell tudni, hogy száz kilométerre adtak öt órát. Országúti géppel két és fél-három óra körül "szoktam" legurulni. Ekkor azonban olyan viharos ellenszél volt, hogy a szintidő felénél még féltáv közelében sem voltam! (Lejtőkön lefelé hegyi áttételben kellett nyomni...)
Aztán a fordító után szerencsére a szélirány maradt, és nagytányér-kónuszban suhanhattam az emelkedőkön fölfele. Így a végén mégiscsak meglett a próba.

Mai történetünk mintegy huszonöt évvel ezelőtt játszódik, - stílszerűen - szintén szombat volt.
A helyszín Balatonboglár, Balaton-átúszás.
Egy strandon volt a  gyülekező, onnan motoros hajókkal vittek volna bennünket az Északi-partra, Révfülöpre. Onnan úszhattunk volna.
Volna.
Mert a rendezők a szél miatt halogatták a rajtot.
Addig tolták odébb az indulást, amíg túl késő nem lett. Ekkor lefújták és másnapra halasztották a programot.
A csalódott résztvevők egy része megállapodott a strand működtetőjével, hogy az egyik füves részen sátrazhatunk egy éjszakát. Az úr nyitva hagyta a vizesblokkot és hazament.
Olyan ötven-száz fiatal maradt.
Szépen felvertük a sátrakat, berendezkedtünk és vacsorázni kezdtünk.
Csak hogy a Nyájas Olvasó képben legyen: csupa barnára sült sportember, fiúk-lányok vegyesen. Sehol egy üveg pia, még sör sem. Literes tejek és óriás sóskiflik hevertek mindenhol, békésen, csendben készülődtünk.
Ekkor jelent meg a "szerv".
Két Kádár-huszár. A szolgálatos rendőrjárőr.
A vezető idősebb, erősen pocakos főtörzs és egy szikár fiatal őrmester.
- Jaó estét kívánok! Itten nem lehet sátorozni, tessenek azonnal eemenni!
- Jó estét, Biztos úr! Tetszik tudni, a Balaton-átúszás...
- Engem nem érdekel, hogy hova úszkának, itten ez tilos, azonnal mennyenek e!
- De kedves Főtörzs úr, tetszik tudni mi a strand üzemeltetőjével...
- Asse érdekel! Szedelőzködjenek, mert különben...!
Ekkor a rendőr hibázott.
Lehajolt, hogy egy sátorcöveket kihúzva, nyomatékosítsa az intézkedést.
Azt kell tudni, hogy ekkor nyolc-tíz tárgyaló ember vette körül a két rendőrt, a többi ötven-száz kicsit távolabb, - de hallótávon belül - tett-vett, de közben figyelt.
A másik rendőr jól láthatóan nem azonosult a főtörzs buzgalmával, oda sem nézett, unottan bámulta a lenyugvó napot.
Szóval, amikor a pocakos lehajolt, abban a pillanatban körben csörömpölés hallatszott, ötven-száz ember egyszerre dobta le, ami éppen a kezében volt és hirtelen több lépést tett a rendőrök felé.
A főtörzs - még mindig előrehajolva, keze a cövek fölött  tíz centire - körül sandított.
Felmérte a már kissé ingerültnek tűnő sportembereket, felmérte a "kérem én itt sem vagyok" járőrtársat.
Okos ember lehetett, mert több hibát már nem követett el.
Felegyenesedett, majd egy rövid, erőtlen fenyegetést (maj' ennek még lesz folytatása!) követően távoztak.
Tényleg lett folytatása, mert másnap átúsztuk a Balatont!