2015. április 6., hétfő

Egy vállra emelés története

 


1983 április 1-10.-ig tavaszi szüneti bringatúra Szatmárban.

A csárda udvaron lezajlott kerékpáros ügyességi verseny győztesét (Szalay Kálmánt) az ifik saját kerékpárjával együtt emelik vállra. 


Ennyi a fotó. (Egyébként elöl Kopi és Homm Karesz, mögöttük (talán) Holéczi kispajtás és Winkler Laca, mögötte erősen takarva, (de mosolyogva) Turák Laci bá', jobbra hátul Kalmár papa figyel félrehajtott fejjel. A győztes bal kézzel a féket markolja, jobb kezében a díjként imént átvett - és félbetört - tábla csokoládé. (Talán "Kedvenc" táblás nugát?))

Most a történet.
(Előtte még, aki nem tudná: a Zugligeti Általános iskola minden tavaszi szünetben több napos kerékpár túrát szervezett, mindig valami messzebbi - de hazai - tájon. Ötödiktől fölfelé diákok, volt diákok és fiatal felnőttek ("ifik"), valamint egy-két autós kísérő szülő erősítette a Turák Laci bácsik által vezetett túrát.)

Szóval valami csárda kertjében időztünk éppen ebédre várva. Kerékpáros ügyességi versenyt rendeztünk. Pénzfelszedés, lassúsági verseny és kiszorítós.
Az abszolút győztes egy hatodikos kiskölök lett, akit annak rendje és módja szerint megjutalmaztunk és vállra emeltünk.
A szabadban fogyasztott ebéd közben az egyik kísérő anyuka (nevezzük Áginak) megkérdezte:
- Te Laci bácsi! Ki ez a talpraesett kis srác, aki mindenkit így elvert a versenyen?
Laci bá' válasz helyett átintett a szomszéd asztalhoz:
- Kálmán! Gyere csak ide hamar!
- Igenis!
- Mutatkozz csak be szépen, az anyukának!
- Szalay Kálmán, 6.osztály.
- Azt is meséld el kisfiam, hogy milyen tanuló vagy?
- Hát...kettes...
- Kettees...?! Hányból is buktál?
- Izé...kettőből.
- Szóval akkor...? Milyen tanuló vagy?
- Egyes!
- Jól van kisfiam, elmehetsz!
A kölyök helyre megy.
Ágnes elképedve:
- Laci bácsi! Te ilyen rossz tanulókat is elhozol a túrára?
- Miért ne hoznám el? Azért mert nem tanul jól, zárjam ki a testmozgásból? Láthattad milyen ügyes. A tanulásban nem szerzett sikerélményeket, itt igen. Jó, hogy elhoztuk!

2014. május 7., szerda

"Ingyen járkálnak maguk itten?"

Emberek az erdőben

Nem lehet panasza a bringásoknak az utóbbi hónapokban az időjárásra. Az a hosszú, enyhe és száraz ősz! Kis túlzással, szinte ki sem jöttünk az erdőből. Ez remek témát ad: a városi ember és a vidéki, erdei ember találkozása.
Két történet, mindkettő régi.

Barátnőmmel a Zemplén hegyeit-völgyeit jártuk. Nyár volt, agylágyító hőség, ezért inkább a hűs patak völgyeket kerestük. Közben rengeteg gombát találtunk, szedtünk hát egy kövér szatyorra valót.
Túravezetőként részesültünk ugyan gomba felismerő képzésben, de az nem adott száz százalékos biztonságot. (Mérges gomba? Haha. Könnyű ráismerni: fekete a háttér..!)
Pont a legjobbkor rábukkantunk egy erdészházra. A kerítés mögött egy kopott ruhás ember kaszát kalapált egy tuskón.
Beszóltam a dróton át:
- Jó napot kívánok! Tudna nekünk egy kicsit segíteni?
Emberünk felállt, feltolta a szemüvegét a homlokára.
- Kezét csókolom! Jó napot Kívánok! Mivel szolgálhatok?
Az udvarias modor, a szolgálatkész hozzáállás egészen váratlan és meglepő volt. Vidéken igen gyakran kapunk olyat, hogy: - Mennyenek innét igengyorsan, mer elengedemakutyát..!
Erdészünk kimerítően elmesélte az összes tudnivalót valamennyi gombánkról. (Önök tudták, hogy a keserűgomba a háború idején szárítva borspótló volt? De platnin melegítve elveszti csípősségét és nagyon finom?)

A másik történet sem ma volt. Távol a városoktól, valahol a Kék-túra mentén esett meg.
Többen gyalogoltunk az ösvényen, elérve egy olyan falu közeli helyet, ahol a jelzett út és a kis erdőszéli föld parcella szinte összeér.
Egy bácsi szántott rajta éppen.
Amikor egymás közelébe értünk, megállította a lovat. Mi is megálltunk. Illően köszöntünk egymásnak.
Az öreg megkérdezte, honnan jövünk, hová megyünk. Elmondtuk.
- Aztán, mondják csak, mennyit kapnak maguk ezért?
- ???
- Hát, hogy itten gyalogolnak az erdőkben?
- Ezért semmit. Mi fizetünk, hogy eljöhessünk ide. Utazást, szállást, kosztot.
Az öreg látta, hogy nem bír velünk, bizalmasan kacsintott:
- No! Nekem ugyan aztán nyugodtan elmondhatják! Biztosan nem ingyen járkálnak maguk itten?
  

2013. március 5., kedd

"Ma kivételesen egy kis helytörténet, meg vers."

Apáthy-szikla

Lakóhelyünk egyik érdekessége a völgy fölé emelkedő dolomit rög, az - ismert botanikusból politikussá lett - Apáthy István nevét őrző szikla.

Szép kilátásáról és a körülötte elterülő természetvédelmi területről híres. (Még jégkorszaki növény is található itt!)
A lakásból pont rálátunk, ha hazafelé megyünk, gyakran rápillantunk, önkéntelenül is. Érdekes, hogy szinte mindig vannak rajta. Esőben, hidegben, viharban is. Megdöbbentő, hogy mennyire népszerű hely. A látogatók feltűnnek, nézelődnek, elmennek. Kutyával, gyerekkel. Néha magányos alakok, néha népes társaságok.

Következzék Sárközi György verse. (Szerintem nem túl ismert, nekem tetszik.)

                                             Szikla

                   Szikla vagyok, ülj rám és nézz le a mélybe, 
                   Amint én nézek le már százezer éve.
                   A táj sokszor vedlett, népek jöttek-mentek,
                   Csak én nem bontottam meg az ősi rendet.
 
                   Szelek megpofoztak, esők megvesszőztek,
                   S meg nem mozdítottak, soha le nem győztek.
                   Zord telek száz ráncot vájtak koponyámra,
                   De lágy mohok ültek minden kicsi ráncba.
 
                   Szikla vagyok, ülj rám és pihenj meg, vándor,
                   Hogyha van kenyered, vedd ki tarisznyádból,
                   Hogyha bánatod van, sírjál könnyet bőven,
                   Tűrni s megmaradni, ember, tanulj tőlem.





2013. március 1., péntek

"Ismeritek a régi viccet?
Állatorvos megbetegszik, elmegy a háziorvosához. Az megkérdi:
- Mi a panasza?
- Ja..? Így könnyű!"


Jocó, keverék kan

Barátunk - nevezzük Jocónak - füle megfájdult.
Nem egy orvoshoz rohangálós típus, de már olyan fájdalmai voltak, hogy elment a körzetihez. Az tovább irányította a szakrendelőbe.
Vizsgálták, felírtak valamit, de a fájdalom maradt. Visszament, de csak nem tudtak segíteni.
Közben a kutyát is vinni kellett oltatni a haver állatorvoshoz.
Doki bontogatja fecskendőt, közben a gazdira sandít:
- Valami bajod van? Még a szokottnál is rondább a pofád!
- Ne is kérdezd! Pokolian fáj a fülem...
Kutyus rendben beoltva.
- Na, ülj csak le ide a székbe!
Doki belekotor barátunk fülébe. Mintát vesz, "kenetet".
- Na ezt most szépen elküldöm a laborba!
A mintára még ráírja: "Jocó, keverék kan."
- Két nap múlva gyere el, addigra itt az eredmény!
Barátunk visszamegy, az orvos vigyorog:
- Egy gomba van a füledben, attól fáj. Felírok valamit, hazafelé kiváltod, csöppentesz, két nap múlva kutya bajod!

2013. február 5., kedd

"Erdély"

A modell lányoknak olyan nehéz a sorsuk

Kamasz fiam mostanában felfedezte magának Wass Albertet. Egymás után veszi le könyveit a polcról. Bújja őket, el-el gondolkodik rajtuk.
A napokban hozzám fordult:
- Apa! Erdély fog még valaha Magyarországhoz tartozni?
- Fiam! A válasz itt van körülöttünk!
- Hol?
- Bárhol!
Azzal a mellettem heverő ingyenes bulvár újságra mutattam:
- Ki sem kell nyitnod, olvasd el a hátoldalán a kéthasábos interjút!
A cikk egy modell lánnyal készült rövid beszélgetés volt, ennek során a riporter megkérdezte:
- Tervezel családot, gyerekeket?
- Igen, de csak egyetlen fiút szeretnék.
- Lányt miért nem?
- Óh, hát a modell lányoknak olyan nehéz a sorsuk...
Érted, fiam? Nem azt mondja, hogy tíz gyereket szeretnék!
(Az már más lapra tartozik, hogy a lány miért gondolja, hogy a kölykéből csak és kizárólag modell lehet...?)

Ezután fiammal sorra vettük az ismerős és baráti családokat és az egyedülállókat. Van ugyan kivételnek számító kilenc gyermekes is köztük, de a döntő többség: egy gyerek, nincs gyerek, kevésnél kettő vagy három. Négy már alig-alig.
Megbeszéltük, hogyha minden magyar családban (határon innen és túl!) sok gyerek születne, előbb-utóbb a népesedésben robbanásszerűen mutatkozna meg ennek előnye.
Sajnos a mostani állapotok és viszonyok ezt nem segítik elő.

2013. január 2., szerda

"Kerozin, petróleum, WD-40, Jet A-1"

Maga rossz sávon jött be

A fenti elnevezések ugyanazt a szénhidrogén származékot takarják. (A WD-40-ben még van egy pár adalék  is, de a lényeg ugyanaz.)
Ezt a folyadékot évtizedekig egyszerűen meg lehetett vásárolni bármelyik háztartási boltban. Lámpába világítani, koszos alkatrészeket zsírtalanítani remek volt.
Aztán hirtelen jövedék termék lett.
Továbbra is kapható volt "világító folyadék" meg "zsírtalanító folyadék" néven. A probléma csak az volt, hogy - ne minősüljön jövedéki terméknek - keverték más anyagokkal. A más anyagok (alkohol, szerves és aromás szénhidrogének) tönkre tették a jó kis láncmosó berendezéseket.
No, sebaj!
Biztosan van olyan hely, ahol még nincs bekeverve, ott kell megvásárolni!
Irány a finomító!
És tényleg, ott szereztem be.
Egy ügyfélnek a napokban elmeséltem, hogyan zajlik ott a vásárlás. Azt mondta:
- Na, Mester! Ezt írja meg a blogjában!

Hát kérem:

Eldöntjük, hogy mondjuk hatvan liter petróleum kellene. Hatvan darab literes flakonnal, így el is tudunk adni belőle.
Írunk egy levelet az X Kft-nek. (Székhelye a finomítóban.)
Visszaírják a fillérre pontos árat.
Ezt átutaljuk.
Amikor megérkezett a pénz, kapunk értesítést, hogy mehetünk.
A finomítóba három sávon lehet bemenni. Egyiken tartálykocsik állnak sorba, a két másik üres.
Egyiken a behajtok, oldalt parkoló. Autó lezár, portára be, megkérdezni hol az X Kft.
- Nem úgy van az!  Maga rossz sávon jött be!
- Sebaj! Fő, hogy bent vagyok... Hol az X Kft?
- Hohó! Elébb ki kell menni és a jó sávon bejönni! Mindent kamera vesz!! Maga a dolgozók sorompóján jött be, nem a vásárlókén!!! Engem kirúgnak!!!!
- Jó jó, rendben! Ezt nem kívánom. Aztán hova parkoljak?
- Oda ahol most áll!
A tiszteletkör után kapok egy mágneskártyát meg egy térképet. A finomító belül kerítésekkel van szétszabdalva. Mindegyik előtt automata sorompó. Egy nagy tábla közelében a levegőben kell lengetni a kártyát, sorompó föl, tovább.
Az X Kft-nél megkapom a szállítót és mehetek a raktárhoz.
Most látom a papíron, hogy sajnos csak 3db 20 literes kannára tudtak kiutalást adni. Sebaj!
A raktárban viszont csak literes flakonok vannak.
Boldogan közlöm, hogy jó lesz így is! Átveszem! Hisz' eredetileg is így kértem!
- No csak lassabban! Nem lehet! Itten az áll, hogy 3db húsz literes!
Azzal nekiálltak a hatvan flakon nyakát kitekerni (biztonsági kupak, baromi nehéz nyitni) és egy béna tölcsérrel három üres kannába áttölteni.
Egy darab ideig eltartott.
Vissza az irodába az aláírt kiutalással és immár a drága folyadékkal ellátva.
Átveszem a számlát, vissza a lengetős sorompókon át a kapuhoz. Térkép és kártya lead, számla ellenőriz. Még gyorsan megkérdezem, melyik sávon mehetek ki és pikk-pakk van petróleumom.
Mit mondjak? Ritkán vásárolok belőle...

2012. december 22., szombat

"Na most tessenek figyelni! Karácsony, bicikli, fokhagyma, guttáció. Van itt minden!"

Két fej

Jönnek az ünnepek, melyek nem csak vallási és családi események, hanem a gasztronómiai műremekek ideje is.
Ennek kapcsán megemlítem, hogy amíg használunk olyan kifejezéseket, hogy valami "túl sós" lett, vagy "na ez egy kicsit túl édesre sikerült", olyat hogy "hűha, ez most túl fokhagymás lett", na olyat nem. Legalább is az én baráti körömben ilyet nem hallani.
Talán egyszer...

Gábor régi biciklis társunk volt, de lassanként elmaradt. Túl sokszor álltunk meg az ő ízlésének. Mi viszont nem csak száguldottunk a kerékpárokkal. Ha egy jópofa sziklát láttunk, felmásztunk rá. Ha folyót, patakot kereszteztünk, megnéztük elmegy-e rajta a kenu vagy csak a vadvízi kajak. Azután végig egyensúlyoztunk a korláton, és folytattuk a nyargalást.
Nem hagytuk ki a várromokat, a falu múzeumokat sem. Rengeteget lehet tanulni ilyenkor, ha van szeme az embernek. Meg tanár, aki felhívja a figyelmet az érdekességekre. Nálunk ezek vannak.

A kedves blog olvasók közül például hányan tudják, mi a guttáció?
Hát ez nagyon gyenge! Tessék leülni hamar és figyelni!
A nedves élőhelyen a növény nem tud annyi nedvességet elpárologtatni, amennyit a gyökerei felszívnak a talajból. Meg kell szabadulnia a feleslegtől, ezért egyszerűen kinyomja a rostjai közül. Némi növényi fehérje is távozik ilyenkor, ez a vízzel habot alkot. Aki velünk túrázik, az tudja, hogy a rétet nem köpködték tele, amit látunk, az csupán a guttáció. Nahát.

Amikor az alábbi eset volt, akkor Gáborunk bizony még nem hiányzott egyetlen tekerésről sem.
Tavaszi nap ragyogott, megálltunk tízóraizni egy erdei útra heveredve. Az aszfalt finom meleg volt, Gábor szendvicse erős fokhagyma illatot árasztott. Útitársnőnk  (nevezzük Nyuszinak) szerette volna megkóstolni.
- Gááábor! Aaadj egy harit!
- Tessék, Nyuszi!
- Úúúúhhisten! Mennyi fokhagyma van ebben a szendvicsben?
- Két fej!
- Talán két gerezd?!
- Nem! Két fej!