Kiskapu I.

A történet több részből áll.
Először is elmagyarázom, miféle kiskapuról van szó.
Ezen sorok írója - vízitúrázóként - sokszor sátorozott Győrben a Mosoni-Duna partján fekvő csónakházak füvén. A Rábáról vagy a Mosoniról érkezve az üzemeltetők mindig megengedték, hogy csekély térítésért vagy anélkül egy-két napot eltölthessünk a területükön.
A csónakházakhoz általában büfé is tartozott. Ha valamelyik alapvető élelmiszer kifogyott (sör), azt tanácsolták, hogy menjünk át a szomszéd hasonló intézménybe. Amikor az utca felé indultunk, utánunk szóltak, hogy felesleges kerülni, ott a kiskapu! És tényleg, a telkek között végig lehetett menni a folyó mentén a kis átjárókon. (Hogy az esetenkénti árvízi védekezés tette ezt szükségessé, vagy csak egyszerűen a praktikum és a jó szomszédság, nem tudni.) Mindenesetre barátságos és hasznos megoldás volt, nekem nagyon tetszett.

A második rész egy hasonló kiskapu története, de már nem Győr a helyszín. Pontosabban nem árulom el, a személyiségi jogok miatt...
Két szomszédos - több lakásos - társasház. Egyiken a melléképület szorosan a telekhatárra épült. Ennek karbantartására időről-időre át kellett menni a másik telekre. Az amúgy is ócska kerítést az üzemeltető egy helyen könnyen bonthatóvá tette.
Amikor mindkét házba óvodás korú gyermekek költöztek, örömmel játszottak együtt, hol az egyik, hol a másik szomszédban. A szülők nem szívesen engedték csemetéjüket az utcára, úgyhogy ilyenkor igénybe vették a "szerviz nyílást" a kerítésen. A két társasház lakói nem emeltek kifogást, hogy a körülményes bontogatás helyett egy kiskapu létesüljön.
Hamar kiderült, hogy nemcsak a két gyerek közlekedik át a telekhatáron.
Egyik házból egy fiatalasszony ezen járt át gondozni a másik épületben lakó idős hölgyet. Mások szerszámot, fűnyírót kértek kölcsön és vitték a kapun keresztül.
Senkit nem zavart, mindenkinek jól jött a lehetőség.
Itt véget is érhetne a történet, öröm és boldogság mindenütt.
De nem ér véget, sőt!
Holnap folytatom.