Látok

Kissé megtöröm a nagykereskedős sorozatot, de csak részben.

Az első bejegyzéseket kereskedőtársaim jól fogadták. Ugyanakkor nem vagyok benne biztos, hogy a nagyker cégek vezetői, tulajdonosai is annyira fognak ünnepelni.

Talán azt mondják: vak ez a fickó? Nem látja a fejlődést?

Kérem, nekem papírom van róla, hogy látok!

Sok évvel ezelőtt volt egy kis félórás látászavarom. A család nyomására másnap szemészetre mentem. Persze akkor már tökéletesen láttam, így a vizsgálat „eredménytelen” lett.

A lelkiismeretes dokinéni adott egy beutalót a Lipótmezőre. (Akkor még javában működött az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet, népszerű nevén a „Bolondokháza”.)

Telefonon kértem időpontot.

-         Holnap tíz óra harmincöt perc megfelel? Kérdezte K doktornő.

-         Természetesen! (Tízpercnyire lakom, majd felsétálok.)

Kissé furcsa volt ez a precíz időpont, de azért mentem.

Pár perccel fél előtt leültem az impozáns folyosón, szemben a szemészet ajtajával.

Hajszál pontosan fél után öt perccel (!) kivágódott az ajtó, a küszöbön megjelent egy majd’ két méteres, délceg doktornő.

-         Ön Cserny László?

Felugrottam, önkéntelenül vigyázzba vágtam magamat:

-         Igenis, én!

-         Tessék befáradni!

A vizsgálat nem volt érdekes, de utána!

Le kellett ülnöm és várnom, hogy az eredmény megszülessen.

Közben betoltak kerekesszékben egy enyhén lekötözött nénit. A száz kilós férfiápoló panaszkodott:

-         Nem hagyja a beteg, hogy becsöppentsek a szemébe!

-         Olyan nincs! Na, fogja csak a fejét, majd én! Így a doktornő.

A fickó fogta az ápolt fejét két kézzel, a szemésznő rátérdelt a karfára (és a néni karjára) majd próbált csöppenteni.

Na, ekkor csörrent meg mellettem a szemészet telefonja.

Ültem mellette, elvégre én csak egy beteg vagyok.

A doktornő kinézett rám oldalra:

- Megtenné, hogy felveszi?

Beleszóltam: tessék szemészet!

-         A K doktornőt keresem!

-         Nem tudom most adni, térdel egy betegen.

-         Akkor kérdezze meg már tőle, hogy… stb.

Szépen közvetítettem a hívó és a még mindig küzdő dokinéni között.

A megnyugtatóan lezárult beszélgetés végén valami szöget ütött a telefonáló fejébe:

            - Elnézést, megkérdezhetem, hogy Ön kicsoda?

            - Persze! Én egy beteg vagyok…!