"Ma van a fehér bot világnapja. Világtalannak lenni nem kellemes állapot, de ennek is lehetnek derűs pillanatai. Meg tanulságai."

Nehogy visszategyétek

Két villanyszerelő barátom a Vakok Intézetében dolgozott. A folyosó falán volt valami szerelni valójuk, ezért egy jó nagy szekrényt elraktak az útból, pont a másik oldalra. Kicsit elfelejtették, hogy itt a vakok bot nélkül közlekednek, mert "megtanulták" az épületet.
Pár perc múlva egy fiatalember érkezett, és teljes sebességgel belerongyolt a szekrény oldalába, de úgy, hogy majd' beszakadt a furnér. Az ütközéstől mindjárt hanyatt is esett szegény.
Barátaink elhűlve rohantak felsegíteni és bocsánatot kérni.
A srác úgy röhögött, hogy alig kapott levegőt:
- A szekrényt...! Nehogy visszategyétek! Most jönnek még csak a többiek!

Sok éve egy intézménynél töltöttem hosszabb időt, ahol a telefonközpontot egy vak bácsi kezelte.
Sokat beszélgettem vele. Szóba került világtalan állapotának szerinte legkellemetlenebb következménye, az emberekkel való találkozás egyik formája.
- Amikor át akarok kelni az úttesten. Jönnek és azonnal segítenek.
- De hát, ezzel mi a baj?
- Segítenek, de hogyan? Megragadják a kabátom ujját és valósággal átvonszolnak a másik oldalra! Lógok a kezük között...
Kicsit elgondolkodtam. Tényleg, mi a jó megoldás? Belekarolni?
-  Fogják meg a kezemet!